A magyarság vezérei, a nagyfejedelem és a törzsfők szálláshelyeiket változtatták, nomád életmódot folytattak, mert nagyszámú állatállományukat csak így tudták takarmánnyal ellátni. A magyar köznép, ellentétben a régebbi hiedelemmel, ekkor már nem volt nomád, folyók melletti falvakban élt, félszabad állapotban gazdálkodott. A ház felszereléséhez tarozott a tapasztott agyagkemence. A honfoglalás korának jellegzetes edénye a felfüggeszthető vagy lábra állítható cserépbogrács. A féltettebb állatokat, elsősorban a szarvasmarhát istállókban teleltették, bár a jószág a szabadban, a teleknek nevezett határrészen telelt. A falu környékének egy részét felszántották, és árpával, búzával, kölessel vetették be, más részét ugaron hagyták. Kerítéssel csak a legféltettebb növényeket - általában a szőlőt -vették körül. Innen származik a kert megnevezése, amelyet már a 1055-ből a tihanyi alapítólevélből ismerünk. A kásafélékből, a gabonából tejben, vízben főtt kásákat, később kerek köveken sütött lepényeket, készítettek, ezek a lepények átmenetet jelentettek a kenyér és a tésztafélék között. Erre utalnak a bizonyos honfoglalási eszközök - például a kölyü - és az ebből a korból származó szavak: derce, dara, őrlés. Az új hazában ismerték meg a magyarok a hajdinát, az egyetlen kásanövényt, amelyik nem tartozik a pázsitfűfélék családjába. Az egyik legrégebbi tésztánk a galuska. A lisztté őrőlt gabona és kásaféléket vízzel gyúrták össze, és vízben, esetleg levesben kifőzték. A gyúr szavunk is a honfoglalás előtti korból való. A zöldségfélék közül fogyasztották a káposztát, tormát, borsót, hagymát, és a különféle salátákat. Az ételek ízesítésére sót, borsot, mézet, ecetet használtak. Az italok közül ismerték a sert, de ismerték a bort is, a nyírfa erjesztett levét, a szénsavas nyírvizet, a kölesből egy boza nevű italt erjesztettek.

Forrás: Tusor András (2003.) A magyar konyha kialakulása és jellemzése In.: Vendéglátósok kézikönyve